Itt nem áll templom, nincsenek füstölők, nem hirdeti ezer és egy szentelt gyertya, hogy történt-e ezen a helyen valami. Csak egy üres, barlangszerű mélyedés a sziklafalba vájva, és egy felirat az ajtón: Nincs itt, mert feltámadt!

Előtted a kis asztalon kenyér és bor, ahogy azon a bizonyos utolsó vacsorán. Kollégád épp erről beszél, és valahogy ebben az édes-szomorú környezetben másként hangzanak az Igék. Szinte életre kel minden szó, minden mondat. A légkalapács már nem is az, ami eddig volt, hanem egy kalapács hangja, ahogy a szeget az Ő kezén és lábán keresztül a keresztbe üti kegyetlenül. Lágy szellő fut át a hajszálaid között, visszarepít téged abba a korba, és újra átéled az egész történetet.

Isten Fia halt meg itt, érted. Itt mondta ki utolsó szavait, itt temették el. Itt maradt üresen a sír, és Ő már nincs itt, mert feltámadt! Isten Fia él, és neked nem a meghaltat kell imádnod! Isten Fia él, és ezért élhetsz ma Te is, barátom. Isten Fia él, és ezért lehet neked örök életed.

Szádban a kenyér és a bor megszokott íze, de most mégis más. Mert a sír üres. Egész lényeddel éled át hited valóságát, és most tudod igazán, mit jelent az Úrnak halálát hirdetni „amíg eljövend....”

SzCsA