Ahogy közeledsz a helyhez, amit látni szerettél volna már évek óta, egy különös érzés lebeg a levegőben. Az egész város tele van múlttal és történelemmel, és sokszor olyan, ahogy sétálsz a kövekkel fedett utcán, mintha nem is a 21. században élnél. Az egész városban ott lebeg az ősiség érzése, és ez valahogy egyre sűrűsödik, ahogy lépésről lépésre közelebb kerülsz a Nyugati falhoz.

Még egy utolsó átvilágítás, amin neked és a hátizsákodnak is át kell mennie, és belépsz a térre. Különböző csoportokhoz tartozó ortodox zsidók sétálnak, egyesek most mennek szintén a falhoz, ahogy te is, mások már jönnek el. Fekete bársonykipás, hosszú, göndörített pajeszú férfiak. Fekete köpeny, fehér harisnya, fekete cipő és fekete kalap egy másikon. Fekete, nagy, hengerszerű fejfedő egy következőn. És a nők öltözékében is dominál a fekete, itt-ott egy fehér blúzzal, sállal kombinálva, és minden hölgy fején kendő.

Ezt a szokást neked is követned kell, kendőt kell terítened a fejedre. Itt elfogadod azt, ami ellen otthon kézzel-lábbal hadakoznál, amit alapból elvetendőnek, régimódinak vagy a nők személyiségi jogait megsértőnek ítélnél. Az első pár pillanat elteltével már nem esik nehezedre ez a viselet. Megteszed, mert ez a szokás, és nem akarsz senkit sem megbántani. Szívedben pedig egy furcsa érzés kezd növekedni. Nehéz konkrétan megmagyarázni, mi is ez, de tudod, ilyenben még nem volt részed. És talán még jól is esik. Jól esik, hogy nem fedetlen fővel közeledsz a nemed számára fenntartott falrészhez, és kendőben lépsz az Isten tiszteletére és az emlékezésre rendelt helyre.

Közvetlenül a falnál szinte egy tűt nem lehetne leejteni. Szorosan egymás mellett állnak a hívő nők, az idősebbek fehér, fröccsöntött műanyag székeken ülnek a fal előtt; imádkoznak. És érzed, neked nem kell odamenned. Örülsz, hogy néhány méterre a faltól megállhatsz, és elgondolkodhatsz Istenről, az ősök Istenéről. Leülsz egy székre, és magadban egy halk, különleges imát mondasz Ábrahám, Izsák, és Jákób Istenéhez, aki téged is ugyanúgy megszólított. Egy imát azért, akit szeretsz. Egy imát az életért, az Emberért, az Ő neve dicsőségéért. Egy imát, amit bár nem tudnál felidézni szó szerint, de az érzés a szívedben ugyanaz. Igen, itt megérint az Örökkévaló nagysága, végtelen és kezdet nélküli létezése; azok a tulajdonságai, amiket ép ésszel nem tudsz felfogni, de most a szívedben érzed a valójukat, és átéled a hatalmas Isten jelenlétét.

Lassan felemelkedsz a székedről, mert a látogatás ideje számodra lejárt. Menned kell tovább, és úgy, ahogy a zsidó asszonyok és lányok tették, te sem fordítasz hátat a falnak, hanem lassan kihátrálsz a nők számára elkülönített részről. Nézed a falat, ahogy távolodsz, és szívedbe beleég az érzés: az ősök Istene ma is él.

SzCsA