A hosszú hétvége utolsó estéjén azon kapod magad szeretteidre emlékezve, hogy már egy másik tájon lépdelsz a tűző napsütésben, ahol a hőmérő higanyszála gond nélkül elhagyja a 35 fokot. Ebben a száraz melegben baktatsz lefelé az Olajfák hegyének lejtőjén, és bármerre nézel, mindenfelé temetőt látsz.

Itt, ahol szinte minden ugyanabból a krémszínű kőből épült, a temető sem visel magán más színt. Krémfehér kőlapok, különbség csak a feliratban található, és a rajtuk lévő emlékezés jelein. Itt nyugszik száz és ezer ember egy-egy őse, itt várja csendben a feltámadást több, mint 2000 éve Ábrahám gyermeke, a zsidó nép tagja. Itt, ezen a szent helyen hitük szerint majd elsők lesznek az egyenlők között, és ők fognak először új életre kelni.

Szemed szinte akaratlanul is keresi a nálunk megszokottat, virágot, gyertyát, néha még egy-egy óvatlan gondolatban a keresztet is. Nincs itt semmi más, csak kövek. Kövek a sírok fehér lapján, kicsik és nagyok; elszórva vagy egy kupacban. Egyiken szinte megszámlálhatatlanul sok, másikon csak néhány. Kövek, melyek beszélnek, elmondják, hogy járt itt valaki, egy rokon, egy leszármazott, és megemlékezett arról, akit szeretett, arról, aki felejthetetlenül sokat jelentett neki, aki már várja a feltámadást. Itt senki nem hoz gyertyát vagy virágcsokrot fehér krizantémból, csak köveket, „mert elfut a víz, és csak a kő marad, de a kő marad...” (Wass Albert:Üzenet haza)

Az érzés kicsit hasonlít ahhoz, ami az otthoni temetőkben vesz körül, de valahol mégis más. Igen, ott van benned az elmúlás iránti szomorúság, de itt több benne a remény. Remény, hogy igenis lesz feltámadás. A sírok büszkén állnak és várnak arra, hogy egyszer felemelkedik krémfehér fedelük, és egy új, egy örök életre éled az, akinek évszázadok óta őrzik emlékét a kövek. És mindegy, hogy itt pihensz, vagy a messzi Európa szívében, a történet vége ugyanaz lesz. Megváltód él, megáll a porod felett, és te megláthatod az Isten arcát.

SzCsA