Valaha még láttad kristálytisztán. Néhány hónappal ezelőtt még ott lebegett előtted, de azóta százszor kifakította a realitás, a kételyek megcibálták és már egy délibábnyi ábránd sem maradt belőle. Szíved mélyéről pedig felhangzik egy bágyadt sóhaj: „Uram, add, hogy újra lássak! Igen, valaha láttam tisztán és igazán, de már minden elveszett a szemeim elől. Már nem tudom a miérteket, hogy mit miért teszek, csak cselekszem öntudatlanul. Már nem tudom, kiért harcolok, csak tartom a kezemhez ragadt kardot ütésre készen. Valaha láttam egy utat és a végén a célt, de ma már csak áthatolhatatlan köd van és kérdőjelek.

Uram, újra látni szeretnék! Látni téged, az arcodat olyannak, amilyen igazán vagy. Látni újra tisztán a megfáradt szürkeség helyett. Látni a te látásoddal, látni a célt, amit velem álmodtál meg. Látni az utat, vagy legalább a következő lépés helyét, a te akaratodat.”

Fejedet lassan felemeled, és valami derengeni kezd a távolban. A hajnal bontogatja szárnyait, és szíved mélyén is kezd pirkadni. Jön, és nemcsak a reggel. Jön a válasz, egy apró reménysugár, ami fokozatosan szoktatja szemedet a fényhez, és meglátod magad előtt az Isten kitárt karjait.

SzCsA