Egyesek feszélyezetten hol az órájukra pillantanak, hol a járatok kijelzőjére, amely kérlelhetetlenül ugyanannyi késést mutat, mint akár tíz perccel ezelőtt. Sokan a számítógépük, az ipad-jük vagy tábla PC-jük képernyőjére merednek. Néhányan könyvet, folyóiratot vagy újságot böngésznek. Megint mások elszunnyadnak és próbálják kipihenni az előbbi út fáradalmait. Egy azonban közös mindnyájunkban: szeretnénk mihamarabb utazási célunkhoz érni. Óráknak tűnő hosszú percek után bejelentik, hogy a gép megérkezett éshamarosan beszállásra kész. Reflexszerűen a beszálló kártyám után nyúlok, hogy aztán rádöbbenjek, olyasmi történt velem, ami soha azelőtt, és valószínű, hogy soha azután sem: nem tudom, hogy mi lett vele…

Kínos percek után az elektromos jegykezelésnek köszönhetően, a légitársaság munkatársa pillanatok alatt egy újat nyomtat, és kezdődhet az utazás! Mennyire érdekes a reptéri élet. Boltok, vendéglők, gyorsfalatozók, pihenő fülkék, masszírozó sarkok, tárgyalótermek, dohányzókamrák, elit várótermek, imaterem, szállodák, és ki tudja még mi nem található egy reptéren. Mégis, még soha életemben nem találkoztam olyan személlyel, akinek utazási végcélja egy reptér lett volna! A reptér fontos köztes pont egy utazás során, de soha nem úti cél. Soha senkit nem hallottam önfeledten felsóhajtani egy repülőtérre érkezés során: „Nagyszerű, megérkeztünk! Itt fogjuk eltölteni a tíz nap szabadságunkat! Rendkívüli szórakozás lesz!”

Bármennyire változatos ajánlatokat nyújt, bármennyire kényelmes és korszerű, egyetlen reptér sem lesz senkinek a rendeltetési helye vagy úti célja. Érdekes utazni, főleg akkor, ha az úti cél ismeretlen, és számos olyan izgalmas dolgot rejt, amely felfedezésre vár. Így van ez talán mindenkivel. Az ember alkatilag kíváncsi lény, szereti az újat kifürkészni, az ismeretlent felderíteni, a rejtélyest megfejteni. „Boldog, aki nem vár semmire, mert soha nem fog csalódni” — hangoztatta Alexander Pope, XIX. századi angol költő. Bármennyire nyilvánvalónak tűnik állítása, el kell ismernünk, hogy nem lehet várakozás nélkül élni. Gyakran kérdezzük meg egymástól, vagy talán csak önmagunktól, hogy mit hoz a jövő. Annyira remek lehetőséglenne, ha beletekinthetnénk egy üveggömbbe, és megpillanthatnánk a bekövetkezőket. Ha nem is az egész emberiségét, de legalább a sajátunkét. Kíváncsiságunk azonban időkorlátokba ütközik, és meg kell tanulnunk várakozva élni.

A gyerekek arra várnak, hogy nagyobbak legyenek. A fiatalok arra várnak, hogy végre önállóan, szabadon, saját lábukon és saját döntéseik alapján élhessék életüket. A felnőttek arra várnak, hogy gyerekeik legyenek, majd, hogy azok felnőjenek, hogy unokáik szülessenek. Aztán olyan következik, amely elközeleg, akár várjuk, akár nem: szembe kell néznünk a halál valóságával. Ha azonban nemcsak az egyéni életünket, hanem a társadalmunkat is figyelembe vesszük, úgy tűnik, hogy az egész világunk egy hatalmas váróteremmé alakult át, amelyben az emberek kiábrándultak a technológiai, társadalmi, szociális és gazdasági fejlődés által meghirdetett vagy megígért jobb jövőből, és sóvárognak valami hitelesebb, megbízhatóbb után.

A tudományos racionalizmus nem mentett meg a gyűlölet, erőszak és háborúk pusztításától. Két világháborút átélt, a vallásos fanatizmustól megtépázott, és az istentagadás hidegvérűségétől megviselt társadalmunk ebben vélte a megoldást, hogy nem fogad el semmilyen átfogó magyarázatot az emberi lét értelméről, és megelégszik azzal, hogy mindenki saját maga számára értelmezi és teszi ésszerűvé a világot. Mindenki a saját menetrendje szerint érkezik és távozik. A gond csak az, hogy nem lehet az életet a reptéren leélni. Valahonnan indulunk, és valahová meg kell érkeznünk. Lelkünk mélyén érezzük, hogy életünknek csak akkor van értelme és tartalma, ha tisztáztuk magunkban azt, hogy honnan jövünk, és merre tartunk. Léteznie kell valami magasabb célnak és mélyebb értékeknek annál, mint hogy csupán létszükségleteinket elégítsük ki. Amikor farkasszemet kell néznünk a halállal, érezzük, hogy egész lényünk tiltakozik ellene. Senki nem veszi magától értetődőnek azt, hogy meg kell halnunk, vagy azt, hogy szenvednünk kell. Az emberek mindig arra törekednek, hogy a szenvedést enyhítsék, és hosszabbá tegyék az életet. Az emberi lény a lelke mélyén a végtelenre van hangolva, és szinte zsigeri módon idegenkedik az elmúlás gondolatától. Minden idők egyik legintelligensebbgondolkodója ezt így fejezte ki: „Szépen megalkotott mindent a maga idejében, az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta, de az ember mégsem tudja felfogni Isten alkotásait elejétől végig, amelyeket megalkotott.” (Préd 3:11)

Érdekes módon, többek között éppen azt eszi emberré az embert, hogy képes a jövőt képzeletében megjeleníteni, lefesteni, szinte valósághűen maga elé vetíteni. Képes rendkívül sokat elszenvedni, amiért megéri küzdeni. Csak az tud kitartással várakozni, akinek biztosítéka van afelől, hogy megéri. — Mindig csodálkozással kérdeztem meg néhai nagyapámat, aki a második világháború után több hónapon át gyalog jött haza Münchenből, szinte leírhatatlan kihívások, már-már emberszint alatti körülmények között: „Mi volt, ami erőt adott hazajönni?”

A válasz mindig ugyanaz volt: „Az, hogy várt rám otthon négy éves édesapád.” A kérdés azonban az, hogy a mindennapi élet forgatagában hol kereshetem azt a biztos pontot, ahová lehorgonyozhatok, és amibe belekapaszkodhatok a szomorúság, a betegség, a nyomorúság között is. Mi az, amire a beteljesülés tudatában várakozhatok? Bármennyire is szeretnénk felderíteni a jövő titkait, a megoldást a jövőre tekintő, de a múltban tett ígéretekben kell keresnünk. A jövő lehetőségeit kifürkészni vágyó ember éppen azért került a várakozás állapotába, mivel kíváncsiságában olyan döntéseket hozott, amelyeknek a következtében szenvedést, elmúlást és halált vont magára. (1Móz 2:16-17; 3:6, 19)

Isten azonban úgy döntött, hogy nem hagyja magára a megtévesztett embert, és jóságosan megígérte, hogy szabadítót küld, aki megoldja az emberi szenvedés és halál problémáját. S valóban, nemzedék nemzedék után várta, hogy eljöjjön az, aki képes helyreállítani az embert eredeti állapotába. Azok, akik soha nem törődtek bele abba, hogy az emberi élet csupán korlátok közé szorított hatvan, hetven vagy legfeljebb nyolcvan év, mindig a várakozás emberei voltak, akik nem siránkozva töltötték napjaikat, azon sóhajtozva, hogy minek kell jönnie még, hanem akik a múlt megbízható ígéreteire építve tudták, hogy kinek kell jönnie még. A Biblia számos ígérete utalt arra, hogy Isten egy olyan szabadítót küld, aki egybeötvözve az emberit az istenivel, ismét összefűzi a kapcsolatot az ember és Teremtője között. (Róm 5:10-11; 2Kor 5:18-19) Ezek az ígéretek Jézus Krisztusban teljesedtek, aki képes visszavezetni az eltévedt emberiséget eredeti úti céljához, rendeltetési helyére (Jn 14:6). Ő megígérte, hogy nem hagy magunkra. Számtalanszor bíztat és megígéri, hogy „ne félj, mert én veled vagyok!”. Ami pedig ennél is több, nemcsak az útirányt határozta meg, nemcsak életem összetört járművét javítja meg, hanem azt ígérte, hogy értem jön és hazavisz egy olyan világba, ahová igazán tartozom (Jn 14:1-3). Ezért lehet az ember valóban várakozó lény. Nem olyan, aki a jövőbe merengve próbálja időben felderíteni az előtte álló útvesztőket, hogy minél később fusson zátonyra. Mert a valóság az, hogy ha magunkra tekintve próbáljuk magunk módján megoldani a gondjainkat, akkor csak idő kérdése, hogy mikor futunk zátonyra.

Sok alternatívánk nincs. Ha felismerjük azt, hogy a reptér vagy állomás nem lehet a rendeltetési helyünk, nem az otthonunk, akkor két lehetőségünk van. Megpróbálhatunk úgy dönteni, hogy lemondunk az utazásról. „Túl sok a várakozás. Késik a járat…

Nem éri meg itt vesztegetnem az időmet! Ki tudja, egyáltalán lesz-e még ma járat vagy sem. S még az is megtörténhet, hogy lezuhan a gép…” - Bizonyára mosolygunk, de bizony sokan teszik ezt, amikor az élet- -utazásról van szó. Úgy döntenek, hogy nem érdemes azzal a kérdéssel foglalkozni, mi lesz velünk a jövőben, mi vár ránk a halál után, mi az ember igazi életcélja, rendeltetési helye. Nem veszik észre, hogy ezzel a döntéssel „reptéri lakosokká válnak”, és megpróbálják korlátolt lehetőségek között, egyik napról a másikra tengetni életüket.
Van azonban egy jobb megoldás is. A hangosbemondón már jelzik, hogy a gép hamarosan beszállásra kész.

A kérdés: van-e beszálló kártyád?
Készen vagy-e az utazásra?

Dr. Magyarosi Barna

teológiai tanár.
Jelenleg feleségével és
lányával Svájcban él.