A hitét veszített világnak új hit-forrásokra van szüksége. Erre kiválóan alkalmassá vált a nagy szenzációt jelentő maja kalendárium, amit a sokak részéről kevésbé ismert közép-amerikai kultúra hozott létre. Eszerint a bonyolult időszámítási rendszer szerint az idő nagy ciklusokban működik, amelyek során újra meg újra elpusztul, majd újjáteremtődik a világ. A maják szerint a jelenlegi nagy ciklus sötétségben kezdődött, a mi naptárunk szerint időszámításunk előtt 3114. augusztus 11-én. Ez a ciklus 5125 évig fog tartani, majd globális katasztrófa közepette a naptárunk szerint 2012. december 21-én (mások szerint 23-án) ér véget. Az interneten a „baljós évszám” közeledtével egyre gyakrabban keringenek a jövendölések arról, hogy 2012. december 21-én lesz a világvége. 2009 októberében hollywoodi nagyfilm dolgozta fel a témát, és a televízión, világhálón keresztül óriási hírveréssel igyekezett, hogy - ha lehet - „a választottakat” is elhitesse. Az új világkatasztrófa-elméletnek természetesen hamarosan prófétái is akadtak. Daniel Pinchbeck, aki a tudatkiterjesztő drogok szószólója, de önmagát csak boszorkánymesternek nevezi, 2009-től sokat foglalkozott a 2012-es évszámmal. Hivatkozik a Korán 82. szúrájára, no meg a Jelenések könyvére (Jel 20:4-5), azt jövendölve, hogy ekkor kezdődik el a boldog mennyország, amikor eltűnik a könny és a fájdalom, mert az emberek tudata hirtelen megváltozik, jóra fordul, és egy ezer éves béke korszaka köszönt majd az emberiségre.

A komoly tudósok természetesen igyekeztek cáfolni a krimi regényírók fantáziájával kitervelt világvége-hitet. David Stuart, a legnagyobb élő maja-kutató nevetségesnek tartotta még azt a gondolatot is, hogy a maják a világ végére gondoltak volna, de az újságoknak nem a valóság, hanem a szenzáció a kenyere. A lapot sok példányba kell eladni, ekkor jön a jó jövedelem a hirdetésekből. Ezért nem a valóságot, hanem hihetővé kozmetikázott szenzációt lehet eladni. Ettől borzong az Istenben, a megváltásban már alig-alig hívő nyájas és főként fizetni képes olvasó. A rémhírterjesztőknek sikerült néhány hiszékeny, vagy talán csak népszerűségre vágyó tudóst is behálózni, akik próbáltak látszatbizonyítékokkal pánikot kelteni, hogy az emberek az igazi baj okát ne lássák.

Természetesen Jézus akár holnap is eljöhetne, de óvta tanítványait attól, hogy visszajövetelének idejét számítgassák. Jelekről beszélt, amik a szabadulás reménységét rejtik magukban. Az ember bűne a 21. századra kozmikus méretűvé vált. Szaporodó tudásunk révén eszközeink ma már a kozmoszt is érintik, a bűnt viszont nem győztük le. Így a világegyetem legnagyobb veszélyforrása az ember lett. Ma már tapasztalati tény, hogy Földünknek is a legveszélyesebb ellensége az ember. Mégis nagyon sokszor megkérdezzük: „Igazságos az Isten, amikor megengedi a kozmikus katasztrófákat? Igazságos az Isten akkor, ha engedi, hogy ártatlan emberek, gyermekek pusztuljanak el nap, mint nap? - Az ember mindig is hajlamos volt saját bűneinek következményeiért Istent okolni. Az ember beavatkozási lehetősége a természet törvényeibe mindennapi valóság.

Igaz - nemrég ugyan, de -, túl vagyunk már azon, amikor balga büszkeséggel át akartuk alakítani a természetet önző céljainknak megfelelően, „leigázni”, ahogyan ezt évtizedekig hangoztatták. Ma már egyre világosabban látjuk, hogy a sérülékeny bioszféra nehezen áll ellent önző életmódunk következményeinek, és szinte reménytelen, hogy ezt a hozzáállást, ezt az alap-bűnt le tudjuk küzdeni. Inkább megalkudunk azzal, hogy az ózonpajzs kilyukad és ennek következtében a kozmoszból jövő, számunkra életveszélyes sugárzások áldozatai leszünk, mint abbahagyni a kémiai és fizikai gyakorlatokat, amelyek ezeket a folyamatokat csak fokozzák.

Az ember sorsa összefügg a „világ” sorsával. Mi csak Isten teremtett világával való közösségben vagyunk emberek. Mentálisanspirituálisan is csak akkor lehetünk egészségesek, ha békességes viszonyban élünk Istennel, teremtett világával és a felebarátunkkal. Csak ebben a mentális, vagyis gondolkodásmódbeli, spirituális, vagyis lelki térben képzelhető el egészségesnek az ember. Ha ez a hármas kapcsolatrendszer megsérül, egész életünk ellehetetlenül. Ezt látjuk kiteljesedni ma.

Bibliai visszatekintés. A történelem ismétli magát?

A Biblia feltárja az ember és a természet kapcsolatának alakulását a teremtéstől. Az individualizmus, amely annyira jellemző ránk, az utóbbi századokban elhomályosította azt a fontos bibliai mondanivalót, hogy az ember a neki teremtett természet része. „És fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében (egy gondosan készített, utánozhatatlanul harmonikus, gyönyörű otthonba), hogy azt művelje és őrizze”. (1Móz 2:15) Gondolkodjunk a két feladaton! Mit is jelent művelni? — Művelni annyit tesz, mint létrehozni valamit, amit mű-nek nevezünk. Micsoda feladat! Micsoda bizalom a Teremtőtől: az ember tevékenyen részt vehet, fejlesztheti, továbbépítheti a körülötte levő természeti világot. És mit jelent őrizni? — Ez az előbbivel egyenértékű munka: a teremtettség értékeinek megőrzése.

Amikor Jézus szavaival találkozunk az evangélium lapjain: „És akkor lesznek jelek a napban, a holdban és a csillagokban” (Lk 21:25), pontosan arra kell emlékeznünk, hogy az embernek Istennel, emberrel és önmagával való kapcsolata összefügg a természettel. Isten nem teszi tönkre a teremtett világot csak azért, hogy jeleket adjon, hanem a vak embernek mutatja meg, hogy elfajult tetteinek következményei jelzik: vége. 

Az a bibliai leírás, amelyet a bűneset történetének ismerünk, szintén ezeknek a szoros, a harmóniát és egyben az élet örök feltételeit szétromboló folyamatoknak a bemutatása, amelyekben döbbenten láthatjuk: Ádám nemcsak Istennel fordul szembe, hanem társával, Évával is. Isten jól tudja előre a következményeket, és mielőtt elsődleges lakhelyét is felforgatná, a több küzdelmet, keményebb munkát igénylő külső világot, a szántóföldet (héberül: adámáh) jelöli ki új otthonná. Ezt éri el az „átok”. Tövis és bogáncs terem rajta, és Isten azt mondja: „Legyen a föld átkozott miattad” (1Móz 3:17), tehát a föld mai állapota nem az Isten „műve”, hanem az emberé. — Ez a „szántóföld” issza be később az első erőszakos halállal halt ember, Ábel vérét is, és ily módon az ember és a természet kapcsolata ismét szóba jön: „Most azért légy átkozott, kitaszítva arról a földről, amely megnyitotta a száját, hogy befogadja testvéred kiontott vérét a kezedből. Ha a földet műveled, nem adja többé termő erejét”. ( 1Móz 4 :11-12) Ezért Kain bűne következtében az általa eddig gondosan művelt szántóföld, amelynek gyümölcseit oly büszkén vitte az oltárra, tovább már nem lehetett otthona. A puszta földre űzetett: az „erec”-re. 

Ahogyan halad előre az emberi történelem, úgy látjuk annak a kiteljesedését is, hogyan pusztul, romlik a Föld állapota az ember alatt. Az Istennel gyorsan meglazuló kapcsolat vezetett el odáig, hogy az embernek adott világ a vízözönben tönkrement, és ismét pusztaés kietlen lett, mint a teremtés kezdetén ( 1Móz 1:2 vö 1Móz 6:1-9:17 ). Az emberiség erkölcsi válsága tönkretette a teremtett világot is. Ezért hasonlítja Jézus azt a válságot, amely második adventje előtt lesz jellemző a világra a Noé napjaihoz. Az özönvíz előtt élt emberek igazi bűne Jézus szerint nem az, hogy „ettek ittak, házasodtak és férjhez mentek”, hanem az, hogy a bárka építő Noé prédikációi és gyakorlati tanúságtétele ellenére „semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta”. Jézus szerint „úgy lesz az Emberfiának eljövetele is”. (Mt 24: 38-39)

A mai ember a maja naptárnak hisz, és a világ végétől fél. Ezért hát nem azt kellene kutatnunk, hogy Isten tényleg rosszat forral-e az ember ellen vagy sem, nem is az a nagy kérdés, hogy hogyan avatkozik bele a természet rendjébe, hanem az, hogy megértsük: mi vagyunk a teremtés rendjének legnagyobb veszélyforrásai, és önzésünktől csak Jézus szabadíthat meg minket egyedül!

Az ember sokszor gondolja úgy, hogy jól szervezett renddel elejét lehet venni a ránk törő káosznak. Csupán szervezés, akaraterő kérdése az egész. Ez a törekvés az emberi történelemben már teremtett néhány példaértékű kudarcot. Mai törekvéseink vészesen hasonlítanak a vízözön utáni ember toronyépítéséhez. Isten megígérte, hogy nem lesz többet vízözön. Az ember azonban a kozmosz rendjének harmóniájához szükséges erkölcsi rendet akarta kiküszöbölni az életéből. Ezért Isten tanácsa ellenére - „töltsétek be a földet” - inkább égig érő torony építésébe fogott, a nagy összefogás bizonyítékaként. És megépült Bábel. (1Móz 11:1-9)

Hogy ez mennyire nem egy régi, misztikus elbeszélés, mai, újkori „toronyépítési” törekvéseink ékesen bizonyítják. Hiszen akarunk mi életújulással, Istenhez alkalmazkodó magatartással javítani a helyzeten?

Nem! A z általunk előidézett katasztrófák fenyegetettsége elől ismét csak „Bábel-toronnyal” akarunk védekezni. Ezt a mai, modern Bábel-toronyépítést írta le még az 1970-es évek derekán Déry Tibor rövid írásában: „Mi késztette az emberiséget Bábel tornya építésére? A félelem? A nagyravágyás? Vagy a hiúság? A kíváncsiság?

Engedetlenség elrendelt sorsukkal s adott képességeikkel? Épülnek ma is bábeli tornyok, egyre újabbak, holdig érők s maholnap azokon túltevők, de a tetejükön álló hüvelykmatyi hiába néz farkasszemet a végtelen rettenetes szemével: marad, mi volt, ganéjtúró bogár. (…) Mert mint annak idején a Toronyban, az építkezők ma sem értenek egymás nyelvén. Összebeszélnének, de csak viszszabeszélésre van tudásuk, nyelvük keszekusza, mint egy kígyófészek, a z e gyik s zikrákat h ány, a másik holt hideg, bénák, lucskosak, eszeveszettek, egymásba gabalyodnak, mint a tetszhalottak egy tömegsírban. Nyelvelésükből csak a tehetetlenség kétségbeesett vonítását hallani. Hová meneküljön az ember, aki érteni kíván és magát is megértetni? — Hovatovább csak önmagához. Mivel nem ért egyet sem egyetértésükkel, sem nézeteltéréseikkel, megírja tehát a maga kőtábláit, hogy legyen mibe kapaszkodnia, amíg életre ítéltetett.

Veti a betűket, amelyeket reményei és kétségei diktálnak, s azt hiszi, eleget tett kötelességének azzal, hogy elmondja magát. S elbizakodottságában úgy véli, fent, Bábel tornyán csak az ő nyelvének kelepelése hiányzik, hogy az építkezést befejezhessék. (…) Nagy élettapasztalat szükségeltetik ahhoz, hogy jó szívvel alárendelje magát a világ goromba forgalmának, és ne váljék sunyivá vagy meg ne töressék.” 1 Kóros Bábel-toronyépítési mániánkkal nem csupán lelki környezetünket szennyezzük, hanem a természet világa is ezt sínyli. Az erkölcsi világrend és a természet harmonikus összekapcsolódására az Ó-szövetség egyik legemlékezetesebb története, az egyiptomi kivonulás részletei is példaértékűen tanítanak. Elég az Egyiptomot sújtó tíz csapásra, a Vörös tengeren történt átkelésre, a mannahullásra vagy a fürjek megjelenésére gondolnunk. Minden esetnél ott áll a háttérben: Isten, amikor törvényeket adott, nemcsak a vallásos életről gondoskodott, hanem - egy olyan korszakban, amikor nem volt önálló orvostudomány és egészségügy - olyan rendeleteket is nyilvánvalóvá tett, amelyek biztosították az ember és a természet rendjének harmonikus kapcsolatát. Ezek az esetek is azt jelzik, hogy valóban vége lenne ennek a világnak, méghozzá nagyon hamar, ha Jézus közbe nem avatkozna, most történetesen azzal, hogy eljön másodszor.

A keresztények biztos reménye -

Ellenben hiszek abban, hogy Jézus jön! Jön, hogy befejezze a megváltás folyamatát, lezárja a pusztítás történetét, és kegyelme révén kiemelje abból a rettenetes káoszból, reménytelenségből, összeomlásból, amik a földkerekségre következnek mindazokat, akik Őt választották, hozzá húzódtak, mert nem az emberi, hanem a jézusi megoldásban hittek. Pál apostol arra késztet, hogy a kegyelem, amely Krisztusban megjelent és mindenkire kihatott, elvégezze életünkben munkáját, amely „arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk a világban, mivel várjuk a boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését”. (Tit 2:12-14)

Prof. Dr. Szigeti Jenő