Az Ószövetségi Szentírás héber nyelvű könyvei a legjelentősebb parti városról, Kineretről nevezték "jam kineret"-nek, azaz Kinereti-tónak (Szám 34,11; Józs 13,27). Ma újra ezt a nevet használják. Kineret - arabul Tell-el-Oreme - az ókorban az északnyugati part legfontosabb települése volt, s létezése már az Izrael előtti időkben is bizonyítható. A görög nyelvű Szentírás a tó nyugati partján lévő kis, termékeny síkságot, "el-Guver"-t, a kertet jelentő "gan" szó alapján, Genezárnak vagy Genezáretnek hívja. Később innen kapta nevét a tó is, amint erről Josephus is tanúskodik, de ennek a névnek eredetileg semmi köze nincs a Kineret szóhoz. Az Újszövetségben a Genezáreti-tó elnevezés egyetlen egyszer fordul elő: "Amikor egyszer a Genezáret tavánál állt, nagy tömeg sereglett oda hozzá, hogy hallgassa az Isten szavát" (Lk 5,1).

A Genezáret és a Názáret közötti hasonlóság miatt az "s" átalakult "z"-vé, és így született az általunk ismert forma, a Genezáreti-tó. A szinoptikus evangélisták Galileai-tónak hívják, Jánosnál (6,1; 21,1) és a rabbinikus irodalomban fordul elő a Tibériás tava elnevezés.

A tó 21 km hosszú és 12 km széles. Vízszintje -215, azaz 215 méterrel van a Földközi-tenger vízszintje alatt (1961/62-es mérés), északi részén eléri az 50 méteres mélységet is.

Vízszintje az évi csapadéktól és az évszaktól függően ingadozik. A víz maga sósabb, mint a Jordán vagy a tóba ömlő kisebb patakok vize. A sótartalmat még fokozzák azok az ásványvízforrások, amelyek a tó medrében és partján fakadnak. Kelet-Galileából több patak is eléri a Genezár-síkságot, és kettő közülük, a Nahr-el-Amud és a Nahr-er- Rabadije egész éven át szállít vizet a tóba. Úgy tartják, hogy a tó eredeti formája nagyjából négyszögletes volt. Az északi partot az északnyugatról és északkeletről érkező patakok hordaléka kerekítette le, délen pedig a kifelé igyekvő víz mélyítette be a partvonalat, és ék alakban elnyújtotta a medret. A nyugati és a keleti parton 300 m magasságot elérő dombok veszik körül a tavat, szubtrópusi növényzettel. A téli időszakban, a hegyek és a parti sáv mindvégig zöldell, mert a hőmérséklet nem süllyed fagypontig. Májusban és júniusban azonban, amikor 40 C fokig fölmegy a hőmérséklet árnyékban, minden, aminek nincs mély gyökere, elszárad. A völgyek és a hegyek felől érkező légáramlatok közötti nagy hőmérsékletkülönbségek váratlan és heves szélviharokat okoznak, amelyektől a halászok éppen a váratlanságuk miatt félnek. A tó keleti oldalán, a túlsó partnál csapnak ilyenkor a legmagasabbra a hullámok. A nyugati partnak a hegyek szélárnyékot biztosítanak, és a hajók csak nagy ritkán hagyják el ezt a védett, nyugati sávot, ha a szél fölkorbácsolta a tavat. Még ma is megfigyelhető, hogy a halászok néha félbeszakítják a munkájukat és vizsgálják az eget, nem lehet-e már fenn a magasban észrevenni a szelet, még mielőtt lecsapna a tóra (Lk 8,23).

A nagy palesztinai árok keletkezési módja miatt a tó körül csak keskeny parti sáv alakulhatott ki. A keleti parton szélesebb partvidékről lehet beszélni, a nyugati part azonban egész keskeny. Néhány helyen, Tell-el-Oreménél és Magdalától délre a törésvonal egész meredeken szakad a tóba. Mások a geológiai viszonyok a Jordán torkolatánál és kifolyásánál. Északon nincs meredek határ, hanem a szelíden emelkedő vidék nagyszerű rálátást ad Szafedra, erre a Dzsebel-Kanan egyik csúcsán épített városra. Még messzebb a hófödte Hermon zárja le a horizontot. Délen sík terepen folyik tovább a Jordán, és a tekintet messzire ellát a Jordán árkában, amely csak ezen a részén termékeny.

Amikor Jézus itt élt, a most puszta nyugati part sűrűn lakott vidék volt. Ezen a paradicsomi szépségű tájon egymást érték a falvak és a városok. A délnyugati részen messziről látszott Heródes Antipász nem sokkal előbb fölépített pompás rezidenciája. Régi székhelye, Szefforisz a galileai hegyek között volt. A tél ott hideg, ellenben itt lenn, a tó kék tükre mellett, örökké nyár volt. Így keletkezett a híres amathusi hőforrások mellett egy új város, amelyet a negyedes fejedelem - császári pártfogójáról, Tiberiusról - Tibériásnak nevezett el. Valószínű, hogy az alapítási ünnepségek Kr. u. 18-ban, a császár 60. születésnapján voltak. A Talmud szerint Heródes új székvárosát a régi Rakkat helyén építette fel, amelyet Józsue könyve közvetlenül Hammat, a mai Hirbet-el-Hammam után említ (19,35). Korának hellén stílusában emelte a várost: stadionnal, fórummal, akropolisszal, és fallal vette körül. Mivel azonban a város részben egy volt temető területére épült, a törvényhez hű zsidók számára tilos volt a belépés. Ez a magyarázata annak, hogy az evangéliumokban csak mellesleg kerül szóba Tibériás (Jn 6,23), pedig sok esemény történt közvetlenül az új főváros közelében. Az új város elöljáróságának gondot okozott a környék zsidó lakossága köréből benépesíteni a várost. Végül a fejedelemnek részben erőszakkal kellett mindenünnen összetoborozni a lakosságot. Josephus ezt írja: "Tibériást jött-ment nép lakta. Sok köztük a galileai és az ide kényszerített jövevény, akiket erőszakkal telepítettek ide, ámbár gazdagabb rétegből valók is voltak köztük. Az egész ország területéről hoztak ide koldusokat, akiknek lakást adtak és bizonyos előjogokat élveztek. Hogy minél erősebben kötődjenek a városhoz, Heródes maga építtette föl a házukat és földet osztott nekik, mivel ő maga nagyon jól tudta, hogy ezeknek az embereknek a zsidó törvény nem engedi meg az itt lakást" (Zst. XVIII, 2, 3).

A menyegzőre való meghívásról szóló példabeszédben Jézus ehhez a "fájó ponthoz" kapcsolja tanítását. Zsidó hallgatói egyetértően bólogathattak neki, amikor ezt mondta: "Egy ember nagy vendégséget rendezett. Sokakat meghívott. Amikor eljött a vendégség kezdetének ideje, elküldte szolgáit, hogy mondják meg a meghívottaknak: Gyertek már, minden készen van. De elkezdtek mentegetőzni... Megharagudott a házigazda és megparancsolta szolgájának: Fogd magad, és eredj ki a város tereire és utcáira, és hívd ide a koldusokat, a bénákat, a vakokat és a sántákat. A szolga jelentette: Uram, parancsod teljesült, de még mindig van hely. Az Úr erre ráparancsolt a szolgára: Menj ki az országutakra és a sövények mentére, és beszélj rá mindenkit, jöjjön el, hadd teljék meg a házam" (Lk 14,16-23). Jézusnak majdnem minden hasonlata, amelyeket a prédikációban mondott, a mindennapi élet konkrét dolgaiban gyökerezik!

Tibériás, amely egykor hét napra tisztátalanná tette a zsidókat, ha betették ide a lábukat, Kr. u. a 2. század vége felé Jeruzsálem, Hebron és Szafed mellett a zsidóság szent városa lett, mert ide telepedett le a szefforiszi szinedrium és a híres jamniai iskola. Jamnia azonos az ószövetségi Jabnéval, ahogy a város a rabbinikus irodalomban is előfordul. Ebből az iskolából való volt a 3. század leghíresebb törvénytudó csoportja, a Tannaiták nemzedéke. A 3. század elején Jehuda ha Nasi, akit "Pátriárka" címmel tiszteltek meg, összegyűjtötte az összes hagyományt és törvényt egy könyvbe. Ez a "Misna", az "Ismétlés", a törvénytisztelő zsidók számára ma is alapvető könyv. Johanan ben Sakkai rabbi 230 és 270 között kommentárt írt a Misnához, az úgynevezett "Gemara"-t, amelyet később egyesítettek a Misnával, s lett belőlük a Talmud.

Hogy milyen nagy tekintélye volt a tibériási törvénytudónak, azt az is bizonyítja, hogy Jeromos, mielőtt nekikezdett volna a Biblia fordításának, itt Tibériásban tanulta meg a hébert Bar Anina rabbitól. Ennek a tibériási rabbiiskolának köszönhető, hogy az Ószövetség héber szövegei olyan hűséges tradícióval maradtak ránk. Mert a rabbik a 6. században az akkori legjobb kéziratok alapján összeállítottak egy egységes szöveget, amelyet "Maszora"-nak, azaz "Hagyomány"-nak neveztek. Ugyanakkor a vele foglalkozó írástudók, akiket ezért maszorétáknak hívtak, kötelező szabályokat fogalmaztak meg az olvasásra, a magánhangzók és a hangsúlyok jelölésére. Ezek mindmáig érvényben vannak.

Ha Jézus a tavon átkelt, látta fejedelmi urának székvárosát az akropolisszal és a nagy hellénista épületekkel. De nincs adatunk az evangéliumokból arra, hogy Jézus egyszer is megfordult volna Tibériásban. Arról viszont tudunk, hogy a tőle északra fekvő Genneszár földjén járt. A 6 km hosszú és a Vádi- el-Amidnál 3 km széles síkságot ma el-Guvernek hívják. Szépségét és termékenységét már Josephus dicsérve emlegeti: "A Genezáreti-tó mentén terül el egy ugyanilyen nevű tartomány, amely természeti szépségekben gazdag és csodálatos. A talaj oly kövér, hogy minden növény megterem, és a lakosok csakugyan mindenfajta növényt ültetnek, mivel enyhe éghajlata ugyancsak hozzájárul a különféle növényfajták dús tenyészetéhez. A diófa, amely inkább a hűvösebb éghajlatot szereti, éppen úgy nagy tömegben van itt, mint a pálma, amely viszont a hőséget kedveli. Közvetlenül mellettük fügefák és olajfák teremnek, amelyeknek inkább a mérsékelt éghajlat való. Azt lehetne mondani, hogy a természet erőfeszítése ez, amely minden áron egy ponton akar tömöríteni egymással összeférhetetlen dolgokat, és egyúttal az évszakok nemes versenye, amellyel mindegyik magának akarja meghódítani ezt a területet. Mert a talaj meglepő módon a legkülönfélébb fajtájú gyümölcsöket termi, mégpedig szüntelenül. Tíz hónapon át egyfolytában termi a legpompásabb szőlőt és fügét, a többi gyümölcsöt pedig egész éven át" (Zsh. III, 10, 18).

Az el-Guver síkság déli végében, a Vádi-el-Hammamnál, 5 km-re Tibériástól északra van Magdala, Mária Magdolna szülővárosa. A magdalai Mária azok közé az asszonyok közé tartozott, akik a tizenkettővel együtt "városról-városra és faluról-falura" kísérték Jézust, és vagyonukból gondoskodtak róla (Lk 8,1-3). A szenvedéstörténetben Mária Magdolnát a galileai asszonyok közül mindig elsőnek említik. A feltámadt Krisztus pedig azzal tüntette ki, hogy mindenki mást megelőzve neki jelent meg először (Jn 20,11-18).

Mielőtt Tibériást megépítették, Magdala volt a nyugati part legjelentősebb városa. A Talmud szerint a város adója egy kocsirakományt tett ki, és egy Midrás szerint "a templom függönyének takácsai nyolcvan boltot mondtak magukénak Magdalában". Josephus a város lakóit 40 000-re becsüli, de az ő népességi adatainál nemegyszer előfordul, hogy nemzeti büszkeségből egy nullával megtoldja a számot.

A Magdala helységnév, amelyet a héber "Migdal = torony" szóból vezetnek le, arab "El-Medzsel" formájában mindmáig fennmaradt. Tulajdonképpeni nevét azonban a Talmud őrizte meg: "Migdal Nunaija = halfigyelő torony" (b. Pesachim 46a). Ez az elnevezés arra utal, hogy a település a halászattal volt összefüggésben. Josephus szerint a városnak 230 vagy 330 hajóból álló halászflottája volt. ő említi a város görög nevét is: Tarichea. Cassius, Caesar gyilkosainak egyike Taricheából írt egy levelet Cicerónak a következő aláírással: "Data Nonis Martiis (Hirtio Pansa cos[s]), ex castris Taricheis", azaz: "A taricheai táborból (Kr. e. 43) március 7-én. Cassius prokonzul Cicerónak".

A tarichosz szó halak besózását jelenti. Migdal Nunaija, a halfigyelő torony nemcsak jelentős halászati kikötő volt, hanem a halfeldolgozás és a halkereskedelem központja is. A város fekvése nagyon megfelelő volt mindehhez, ugyanis közvetlenül Magdala közelében ágazott kétfelé a Via Maris: egyik ága az Arbela-völgyön át Galilea nyugati hegyvidékére vitt, s elágazott Ptolemaisz (Akko) kikötője felé. A másik ága Magdalától délre vezetett a Vádi-el-Amesz völgyön át az Alsó-galileai-dombvidéken keresztül a Jezreel-síkságra. A harmadik jelentős kereskedelmi út közvetlen a tó partján futott, majd megkerülte a városfalakat, amelyek a szárazföld felől védték a várost.

De ezt az utat a közvetlen mellette emelkedő hegyek miatt könnyű volt eltorlaszolni (Zsh. III, 10, 1-3), a fal pedig nem tudta megvédeni a várost: Kr. u. 66-ban Titus bevette, s a lakosok és az ide menekültek között rettenetes vérfürdőt rendezett. Amikor pedig Hadrianus császár a Bar Kohba-lázadás után kitiltotta a zsidókat Júdeából (Kr. u. 135.), Eleazár Kalír költeménye szerint a 24 papi osztály egyike Migdal Nunaijában telepedett le: "Íme, úgy vesz körül a fájdalom és a gyász, mint hajót a vihar. Enyéimet úgy vágták le, mint a bárányokat, és botorkálva hagyta el lakóhelyét a Migdal Nunaija-i papság".

A későbbi időkben a keresztény zarándokok még bibliai neve szerint találkoztak a helységgel. Theodóziusz (530) ezt írja: "Tibériástól két mérföldnyire van Magdala, ahol Mária úrnő született". Willibald, a későbbi eichstätti püspök 724-726-ban volt Palesztinában. Tibériásból észak felé vezető útján még megtalálta "Magdolna faluját". A keresztes háborúk után aztán egyre gyérül Magdala említése. A domonkosrendi Ricoldus de Monte Crucis 1294-ben írt zarándokbeszámolójában ezt olvashatjuk: "Magdalában, amikor megpillantottunk egy épségben lévő szép templomot, amit istállónak használtak, hullottak a könnyeink. Utána énekeltünk és elolvastuk a Magdolnáról szóló evangéliumi részt". Quaresimus ferences gvárdián (1616-1626) a helyet már lakatlannak találta, csak romok emékeztették az egykori Magdalára.

Magdala földrajzi fekvésével függ össze a rejtélyes Dalmanuta-kérdés. Ez a név ugyanis sem Josephusnál, sem a Talmudban nem fordul elő, egyedül Márk említi meg mint a második kenyérszaporítás helyét: "Hajóba szállt tanítványaival együtt, és Dalmanuta vidékére ment" (8,10). Hol lehetett ez a Dalmanuta? A választ tovább nehezíti Máté párhuzamos helye: "Amikor a tömeget elbocsátotta, bárkába szállt, és Magadán vidékére ment" (15,39).

Hol lehetett Magadán? Egyes szövegvariánsokban Magadán helyett Magdalát lehet olvasni, de a szakértők arra hajlanak, hogy a Márk-szöveg Dalmanutája az eredeti, mert minden görög kódex ezt hozza. Az azonban meggondolandó, hogy a Genezáreti-tó partvidékének régi településeiről aránylag pontos ismereteink vannak, és a régi forrásokból sehonnan sem kapunk adatot Dalmanutáról. Ezért vannak olyan szentírásmagyarázók, akik azt mondják, hogy a "Dalmanuta" a kódexmásolás korai szakaszában félreolvasott vagy félrehallott szó, s mert annyira régi keletű, nagyon elterjedt. Szerintük az eredeti Márk-szövegben, éppen úgy, mint Máténál, Magadan állhatott, amely azonos Magdalával.

Az újszövetségi könyvek szír fordítása, amely elsősorban a szír Sinaiticus (5. század), a Curetonianus (4-5. század) és a Pesitta kódexekben maradt ránk, megerősíti ezt a feltételezést. E fordításban a Máté-részlet így hangzik: "Jézus Magodu vidékére ment"(15,39); a Márk részlet pedig így: "Jézus Monutho területére ment" (8,10). A helyet tehát Magodunak vagy Monuthonak hívták. A "Dal" szótag szír kettős elöljárószó: a "de" és a "le".

Magdalától a Via Maris nem a tóparton haladt tovább, hanem a Genneszár-síkság szélén elfordult északnyugat felé. Észak felől a síkságot a Tell-el-Oreme mészkődomb határolja . A Via Maris nyugat felől kerülte meg a dombot, észak felé áthaladt a felső-galileai hegyeken, majd Jákob lányának hídján kelt át a Jordánon.

Kb. 250 méternyire a Tell-el-Oreme dombtól, a karavánút két szélén egy-egy alacsony földhányás van, s rajta romok. A neve ugyanúgy Minje, mint ahogy a közelben lévő Hán-el-Minje-t hívják. Ezeket a romokat észre sem vették volna, ha néhány kutató a múlt században nem itt sejti Kafarnaumot vagy Betszaidát. A Görres Társaság megbízásából A. E. Mader 1932-ben kezdett itt ásni, és az eredmények meghökkentőek voltak. Egy 70 x 70 méteres kastély kerítésfalát tárták fel, amelyen kilenc kerek torony volt. A kastély kapuja kelet felé, a Via Marisra nyílott, amely a tó és a kastély között haladt át. A karavánút már a kastély romjait elfedő 8 méteres réteg fölött haladt. Mader első feltételezését, hogy ezt a jelentős erődítményt Trajanus vagy Hadrianus idején építhették a Via Maris védelmére, munkatársa, A. M. Schneider, aki 1936-ban folytatta az ásatást, nem hagyta jóvá. ő az építményben egy iszlám előtti időből való palotát látott, de csak nagyobb mérvű kutatás tudta a kérdést tisztázni. 1937-ben O. Puttrich-Reignard azzal kezdte a munkát, hogy eltávolította a törmeléket. A délkeleti sarkon hamarosan rábukkant egy befejezetlenül maradt - valószínű később épített - mecset imafülkéjére. Ehhez csatlakoztak a ház urának szobái. A legpompásabb lelet egy 20 x 20 méteres terem volt. A falak és a padló maradványai mutatják, hogy egykor márvánnyal és mozaikkal volt díszítve. Az egyik felirat az omaijád el-Valid kalifát (705-715) jelöli meg építtetőnek. Úgy látszik azonban, hogy a palotát soha nem fejezték be. A különböző helyeken húzott próbaárkok arról tanúskodnak, hogy a palota alatt egy bizánci, az alatt pedig egy római réteg rejtőzik. Egy közelben fekvő vízvezeték kőcsatornája és fürdőmaradványok arra utalnak, hogy el-Minje már a rómaiak idejében lakott volt. Valószínű, hogy itt terült el Genneszár helység, amelyet az evangéliumok világosan megkülönböztetnek a Genneszár-síkságtól. A szép, most tavat képező forrás, az "Ain-et-Tine", a "Füge-forrás" csak 300 méter távolban van Hirbet-el-Minjetől. Bizonyos, hogy régtől fogva emberi település vízforrása volt .

Forrás: felfedezesek.hu