Kevés olyan hely van a Szentföldön, amely annyira elevenen őrzi Isten Fiának emlékezetét, mint Jákob kútja. Üljünk csak le mi magunk is e kút mellé, és hallgassuk, mit mesél a mélyből felcsobogó víz. Kezdjük a vidék történetével: Júdea és Szamaria között évszázadokon át ellenségeskedés volt. Kr. e. 722-ben II. Szargon, az asszírok királya meghódította az északi országot, Izraelt, és a lakosság nagy részét Mezopotámiába deportálta. A kiürült városokba és falvakba asszír telepeseket hoztak. Így alakult ki idők folyamán a telepesekből és a helyben maradt zsidó lakosságból az a keveréknép, amelyet a Biblia szamaritánusnak nevez. Az asszír király parancsára egy fogságba esett zsidó papot visszaküldtek Szamariába, akinek az volt a feladata, hogy a telepeseket tanítsa meg Izrael vallására. Így Izrael Istenét a szamaritánusok is magukénak vallották. A babiloni fogságból visszatérő zsidókhoz csatlakozni akartak a szamaritánusok, és segíteni akartak a templom felépítésénél. A törvényhez hű zsidók azonban elkergették őket, mondván, hogy nem tiszta zsidók, és pogány szokásaik is vannak, amelyeket az asszíroktól vettek át.

Ettől fogva állt fenn az ellenségeskedés Júdea és Szamaria között. A szamaritánusok a Garizim hegyén saját templomot építettek, Mózes öt könyvét ők is szent könyvüknek tekintették, és a jeruzsálemi templom mintája szerint áldozati kultuszt is szerveztek.

A Garizim hegyét azonban a zsidók éppen úgy szentnek tekintették, mint a szamaritánusok, mert a hegy Izrael őstörténetében is fontos szerepet játszott. A szamaritánus hagyomány szerint a Garizimon, az Áldás hegyén állt az oltár, amelyet még Józsue állított fel (Józs 8,30). A vallási-politikai ellentétek következtében a zsidók mind a Garizimot, mind az Ebal-hegyet megpróbálták elvitatni a szamaritánusoktól. Azt állították, hogy ez a két hegy nem is Szamariához, hanem a Jordán völgyéhez tartozik. Ez egy olyan érdekesség, amely még Euszébiosz Onomasztikonjában és a madabai mozaiktérképen is érvényesül. A mozaiktérkép ugyanis a Garizimot Szikem és Jerikó mellett tünteti fel.

Kr. e. a második században Mózes ötödik könyvében olyan javításokat végeztek, amelyek a szamaritánusok ellen irányultak: a Garizim helyére Ebalt írtak, amely hegy vallásilag teljesen jelentéktelen volt Szamariában (MTörv 27,4). Erre a szamaritánusok azzal válaszoltak, hogy fontos izraelita hagyományokat teljesen alaptalanul a Garizimmal kapcsoltak össze (pl. Izsák feláldozását, Jákob álmát). Ezek az emberi dolgok is hozzátartoznak az élethez.

A bibliai szövegekből azonban kétségtelen, hogy a Garizim Szikem mellett van. Josephus elbeszéli, hogy azt a templomot, amelyet Kr. e. 322-ben a Garizimon építettek, Kr. e. 107-ben a hasmoneus főpap, Joannesz Hürkánosz leromboltatta, és utána többé nem is építették fel (Zst. VIII, 4. sk.). A Garizim mégis a szamaritánusok szent hegye maradt. Ennek egyik bizonysága az a szamariai zsinagóga, amely valószínűleg Kr. u. a 4. századból való. 1948-49-ben tárták fel Jeruzsálem és Lod között, de nem Jeruzsálem, hanem a Garizim irányába van tájolva!

A szamaritánusok utolsó leszármazottai Nablusz városában élnek, a Garizim lábánál, és évről évre fenn a hegyen ülik meg a húsvétot. Ma mindössze 260 tagot számlál a szamaritánus közösség. Az ő húsvéti szertartásuk nagyon régi idők drága, kultikus ereklyéje, a zsidók áldozati kultuszának egyetlen maradványa, ráadásul az egyetlen olyan áldozat, amely független volt a templomtól. ők maguk úgy tartják, hogy Efraim legősibb, még a jeruzsálemi templom előtti kultuszának formái élnek tovább náluk. Valójában azonban olyan formát őriznek, amely egykor Izrael hivatalos, törvénnyel szabályozott áldozata volt. Ezzel ők is tanúskodnak Jézus szava mellett, amelyet a szamariai asszonynak mondott: "Az üdvösség a zsidóktól jön" (Jn 4,22). Csak e történeti háttér ismeretében érthetjük meg Jézus beszélgetését Jákob kútjánál a szamariai asszonnyal:

"Dél körül járt az idő. Egy szamariai asszony odament vizet meríteni. Jézus megszólította: Adj innom! Tanítványai ugyanis bementek a városba, hogy élelmet szerezzenek. A szamariai asszony így válaszolt: Hogyan? Zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól kérsz inni? A zsidók ugyanis nem érintkeztek a szamariaiakkal. Jézus azt felelte neki: Ha ismernéd Isten ajándékát és azt, aki azt mondja neked: adj innom, inkább te kértél volna tőle, és ő élő vizet adott volna neked. Uram - mondta erre az asszony - hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vehetnél hát élő vizet?" (Jn 4,6-11).

A kritikusok a legutóbbi időkig úgy tartották, hogy János evangélista elhibázta a dolgot, amikor Jákob kútjánál "élő vízről", azaz forrásvízről beszél, mert úgy tudták, hogy ez a kút ciszternavizet tartalmaz. Jákob kútjában azonban valóban forrásvíz van, amely a föld alatt a Garizim hegye felől jön, és ma is itt és kissé távolabb, keletre a Vádi-Fara területén bukkan elő.

A szamariai asszony tovább folytatta: "Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki ezt a kutat adta nekünk, s maga is ebből ivott a fiaival és állataival együtt?"

Minél inkább vitatták a zsidók a szamariaiak izraelita eredetét, azok annál inkább védelmezték a területükön lévő pártiárka-emlékeket. A Genezis ugyanis elmondja, hogy a pátriárkák, akiknek hatalmas nyájaik voltak, több kutat ástak (26,15. sk.), a Szikem melletti Jákob-kutat azonban nem említi meg. Így az evangélista adata a régi szamaritánus hagyomány mellett tanúskodik.

A szamariai asszony a kérdést eleve úgy fogalmazza, hogy tagadó választ vár, hiszen hogy képzelhette volna, hogy Jézus azt állítsa magáról, hogy nagyobb, mint Jákob. Ugyanakkor a megszólítással jelzi, hogy nincs benne semmiféle sértő szándék. Inkább a bizonytalanságot érezni benne, hogy vajon csak egy kérkedő zsidóval áll-e szemben, vagy a hallott szavaknak komoly jelentése van?

"Jézus azt mondta neki feleletül: Aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne. Erre az asszony kérte: Uram, adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, és ne kelljen ide járnom vizet meríteni! Jézus válaszolt: Menj, hívd el a férjedet, és gyere vissza!

- Nincs férjem, felelte az asszony" (Jn 4,13-17).

Az asszony még nem ismeri Isten ajándékát, sem azt, aki vele beszél, de Jézus rá akarja vezetni, hogy mindezt felismerje. Ezért hirtelen fordulattal másra tereli a beszélgetés irányát, és felszólítja az asszonyt, hogy hívja ki Szikarból a férjét. A szamaritánus nőt érzékenyen érinti a dolog, és úgy véli, hogy félig igaz válaszával el tudja kerülni azt, hogy ez az idegen belelásson a magánéletébe. Azonban értenie kell azt az enyhe iróniát, amellyel Jézus szó szerint megismétli a válaszát: "Jól mondtad, hogy nincs férjed, mert volt ugyan öt férjed, de akid most van, az nem férjed. Így igazat mondtál. Uram - válaszolta az asszony -, látom próféta vagy" (Jn 4,17-19). Az asszony válaszából látszik, hogy szíven találták. De ezt csak futólag fejezi ki azzal, hogy immár harmadszor is Uramnak szólítja Jézust, s ahelyett, hogy hagyná, hogy ez a felismert próféta tanítsa őt, a beszélgetést házasságainak kínos témájáról a kultuszra tereli. Arra a zsidókkal sokat vitatott kérdésre, amelyről úgy gondolja, hogy személyes dolgaitól függetlenül is tárgyalható: "Atyáink ezen a hegyen imádták az Istent, ti meg azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben kell imádni" (4,20). Jézus nem röstelli, hogy ennek a ravasz asszonynak válaszoljon, de olyan választ ad, amelyből meg kell sejtenie: a zsidók és a szamaritánusok közötti politikai-vallási ellentét mellékes dolog. A döntő minden ember számára az, hogy a szívében és személyesen milyen kapcsolatban áll Istennel. Mert eljön az idő, amikor ez az évszázadok óta tartó vita tárgytalanná válik. "Hidd el nekem, asszony - mondta Jézus -, eljön az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogják imádni az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól ered. De elérkezik az óra, s már itt is van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat akar. Az Isten Lélek, ezért akik imádják, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk".

Jézus elismeri zsidó voltát nemcsak származása, hanem vallási hovatartozása szerint is. De nem az istentisztelet helye a döntő, hanem a benne kifejeződő istenismeret. Ezért mondja elég ridegen az asszonynak: "Az üdvösség a zsidóktól ered". Mivel Isten a világ üdvösségét Ábrahámtól, Dávidtól és a prófétáktól kezdve végig Izraelhez kötötte, ez a nép volt a hordozója és birtokosa Isten

kinyilatkoztatásának. De eljön az idő, amikor Isten imádása megszabadul ettől a helyhez kötöttségtől. Ez azonban semmit nem változtat azon a tényen, hogy a világ megváltása a zsidóktól ered és terjed szerte a világra. Jézus szava néhány év múlva meg is valósult, amikor "Szamaria is befogadta Isten igéjét" (ApCsel 8,14). Kitől? A zsidóktól, akik Jézus tanítványai lettek!

A szamariai asszonynak ezután nincs már ellenvetése sem azzal szemben, hogy a zsidóknál van az igaz istenismeret, sem az ellen, hogy eljön az idő, sőt már itt is van, amikor Isten imádása hatályon kívül helyez mindenfajta ellentétet. Bátortalanul megteszi az első lépést a hit felé: "Tudom, hogy eljön a Messiás, azaz a Fölkent, és amikor eljön, mindent a tudtunkra ad" (4,25).

A beszélgetés döntő pillanatában János meg akarta őrizni az eredetileg elhangzott szót, ezért mondja így: "Tudom, hogy eljön a Messiás". Személynévként használja az arám "Massiah" szót. S amikor az asszony kifejezi, hogy lelkében várja a Messiást, Jézus nem rejti el tovább igazi valóját, hanem megmondja neki: "Én vagyok az, aki veled beszélek!" (4,26).

Ezzel az önmagáról adott kinyilatkoztatással Jézus a keresztények számára is emlékezetessé tette azt a helyet, amely a zsidóknak is, a szamaritánusoknak is szent helye volt. Ezért ismerkedjünk meg most a hely történetével.

Azok a történeti és helyrajzi adatok, amelyeket János csak mellesleg említ az evangéliumban, a kritikus vizsgálat előtt is igaznak bizonyulnak[142], mert az adatok, amelyeket mond, olyan tanúra vallanak, aki személyes tapasztalatából ismeri a környéket és az embereket.

Kezdjük tehát a helyrajzi adatokkal. Mint már mondtuk, Jákob kútjáról a Genezisben, a pátriárkáról szóló részben nem kapunk hírt. János az első tanú, akitől a kútra vonatkozóan adatunk van. ő így írja le a kút helyét: "Jézus odaért Szamaria egyik városához, Szikarhoz. Ez annak a földnek a közelében volt, amelyet Jákob a fiának, Józsefnek adott. Ott volt Jákob kútja" (4,5-6).

Feltűnő, hogy az evangélista Szikar városának helyét határozza meg Jákob földjével, és nem megfordítva. Ezt a kifejezésmódot az indokolja, hogy ez a föld nem akármilyen, semmi mással össze nem cserélhető, pontosan tudott hely, amely fontosabb és közismertebb, mint maga Szikar, a város. "Jákob földje" a völgy kezdeténél feküdt, amely a Garizimot (881 m magas) és az Ebalt (940 m) elválasztotta egymástól. A közelben találkozott két ősi karavánút: az egyik Egyiptomból Szíriába, a másik a Földközi-tengertől Mezopotámiába vetett (l. a 150,3. képet a 255., és a 150,1,2. képet a 254. oldalon).

A Genezisben olvashatjuk, hogy a Mezopotámiából visszatérő Jákob hogyan vert tábort Szikem mellett. Megvásárolta a földet, és oltárt emelt rajta az Úrnak. A mezőn Jákob kutat ásott, amelyet róla neveztek el. Jákob ezt a területet később a legkedvesebb fiának, Józsefnek ajándékozta, és József az országnak ezt a szögletét soha nem felejtette el. Egyiptomban megeskette testvéreit, hogy ha majd kivonulnak Egyiptomból, vigyék magukkal földi maradványait. És valóban, amikor Izrael évszázadokkal később kivonult Egyiptomból és elfoglalta az Úrtól kapott földet, magukkal hozták József múmiáját, és azon a földön temették el, amelyet egykor Jákob vásárolt meg Szikem mellett.

Az evangélista nem említi József sírját, de mind a késő-zsidó, mind a szamaritánus, sőt a keresztény hagyomány is úgy tudja, Józsue könyve alapján (24,32), hogy Józsefet Jákob földjén temették el, Szikem közelében. Az Apostolok Cselekedetei is igazolja ezt a hagyományt (7,15. sk.).[143]

József sírja Kr. u. a negyedik századig a szamaritánusok kezében volt, akik emlékművet emeltek a sír fölé. A bordói zarándok ezt írja: "Szikemnél van egy ’monumentum’, egy síremlék, ott, ahol József van eltemetve azon a földön, amelyet atyja, Jákob ajándékozott neki." Az ötödik században a keresztények templomot emeltek a sír fölé, aztán többé nem hallunk róla. Csak néhány szanaszét heverő oszloptöredék emlékeztet arra, hogy itt valaha egy nagyobb épület állt. Ma József sírja a mohamedánok birtokában van, mintegy 200 méterre a régi Szikem keleti kapujától.

A honfoglalás után hamarosan Szikem lett az ország kultikus központja, ahol a szövetségkötés ünnepét ülték. Valószínű, hogy Szikem és az izraelita törzsek között szövetség volt, amelyben az ősatyák hagyománya élt tovább. A Bírák könyve (9. f.) beszéli el azt az izgalmas történetet, hogy hogyan lett a Manasszesz törzséből való Abimelek Szikem városának királya. ő az első izraelita, akit királynak neveznek. Salamon halála után Szikem lett annak a politikai mozgalomnak a középpontja, amelyet Jeruzsálemből irányítottak Rehabeám (Roboám) ellen, majd az északi rész elszakadása után egy kis időre Izrael országának fővárosa lett.

A régi Szikem romjai ma egy domb körül fekszenek, Balata falu közelében. A falu neve valószínűleg összefüggésben áll az arám "ballut = tölgyfa" szóval. Ha valóban így van, akkor a Balata név őrzi a Genezisben említett tölgyfa, illetve terebintusfa hagyományát: "Átadtak Jákobnak minden idegen istent, ami a birtokukban volt, és a karikákat is, amelyeket a fülükben viseltek. Jákob elásta őket a Szikem mellett álló tölgyfa alá" (25,4).

Tehát ősi, bibliai földön állunk. De vajon miért a szamariai Szikart nevezi meg János a régi Szikem helyett, amikor Jákob kútjáról beszél? Pontosan ez az, ami az evangélista kortörténeti adatközlésének megbízhatóságát bizonyítja. A régi Szikemet ugyanis a Garizim hegyén lévő templommal együtt a makkabeus Joannesz Hürkanosz lerombolta. A város örökségét az újonnan alapított Neapolisz, Nablusz vette át, de csak Vespasianus császár építette föl Kr. u. 72-ben. Az evangélista tehát éppen "légüres térben" van: a régi Szikem már nem létezik, az új várost meg még nem építették föl. Ezért mint szemtanú a legközelebb látható helységet adja tájékozódási pontként, ez pedig Szikar, a mai Aszkar volt, Jákob kútjától mintegy egy kilométer távolságban .

Milyen régi település lehet Aszkar? Azok a kerámiamaradványok, amelyek a helyet átkutató régészek kezébe kerültek, a legkülönbözőbb korszakokból valók, a vaskortól kezdve egészen a Mameluk uralkodók idejéig. A hellénista és a római korból származó sok cserépdarab azt bizonyítja, hogy Szikar-Aszkar Szikem lerombolása után (Kr. e. 107.), és Neapolisz alapítása előtt (Kr. u. 72.) elég nagy településsé fejlődött. Ehhez meggyőző bizonyítékul szolgált egy 1971-ben megtalált szarkofág, amely egy gazdag aszkari polgáré volt (l. a 154. képet a 261. oldalon). A hely jelentőségének a madabai térképen is van nyoma, mert Szikart lakott helyként tünteti fel, egy piros tetejű templommal. A sok mozaikkő, amelyet Aszkarban és a környékén találtak, ebből a bizánci templomból származhat.

A régészeti leletek tehát egyértelműen az evangélista mellett szólnak, és az ellenpróba is ugyanarra az eredményre vezet. Néhány szentírásmagyarázó, Jeromostól Albrightig, úgy vélte, hogy a Szikar név nem egyéb, mint a Szikem arám, vagy egyszerűen eltorzított formája. De az ásatás, amelyet G. E. Wright vezetésével Tell-Balatán 1962-ben fejeztek be, a régi Szikem területén nem tudott kimutatni olyan települési nyomokat, amelyek az újszövetségi időszakból származnának. A Kr. e. 107-ben elpusztított Szikem élete nem folytatódott tovább. Annyira nem, hogy amikor az új várost építik, már a nevére sem emlékeznek, ezért nevezték azt Neapolisznak. Így János sem hivatkozhatott más közeli helységre, csak Szikarra.

De hogyan állunk Jákob kútjával? Ki biztosíthat afelől, hogy ez az a kút, amelyről János beszél? Hiszen sok szentély keletkezett későbbi időkben azért, hogy bibliai történések helyeként tiszteljék őket, jóllehet az esemény nem ott történt. Vajon nem arról van-e szó, hogy a keresztények Jákob földje közelében kutat kerestek, és több számításba jövő közül éppen ezt választották ki?

A válasz ebben az esetben egyértelmű: Jákob kútja, úgy ahogy az evangélista leírja, az egyetlen mély, természetes kút a környéken, és a kút helyére vonatkozó hagyomány egyértelmű és határozott.

A keresztények már nagyon régen megemlékeztek e kút mellett az Úrról. Amikor Nagy Konstantin felszabadította az Egyházat, a kút vízét egy keresztelőkápolnába vezették be, amint erről a bordói zarándok tanúskodik (333-ban). Jeromos arról ír, hogy I. Teodóziusz császár idejében (380 körül) a út fölé egy kereszt alaprajzú templomot építettek. Ez a templom valószínűleg a szamaritánusok utolsó nagy felkelésének lett az áldozata (Kr. u. 529-ben).

A Jusztiniánusz császár által helyrehozott templomot Arkulf írta le (670-ben). A Szentföldről hazafelé hajózó galliai püspök elvetődött Skóciába. Mikor a jonai kolostor szerzeteseinek elbeszélte utazását, amelyet a Szentföldön tett, szavait viasztáblákba karcolt rajzokkal illusztrálta. Arkulf rajza szerint a Jákob kútja feletti templom görög kereszt alaprajzú. A kút éppen a templom közepére esett.

Amikor a keresztesek Palesztinába jöttek, a bizánci templomnak csak a romjait láthatták. A kereszthajó nyugati részének romjai helyére, 1150 körül, egy háromhajós bazilikát emeltek, amelyhez egy bencés kolostor csatlakozott. A kolostor a betániai Lázár-apátság filiája volt.

A keresztesek korszaka után ez a templom összedőlt. A romokat a környékbeliek darabonként elhordták, de a templom kriptája és benne a kút megmaradt. A zarándokok a romokon keresztül juthattak le a kúthoz. 1885-ben az ortodox görögök megszerezték a területet, és elhatározták, hogy a keresztesek templomának alapjaira új templomot építenek. Az építkezést 1903-ban kezdték el. Az első világháború miatt elakadtak, és a templom mind a mai napig befejezésre vár.

Jézus két napig tartózkodott a szamaritánusok között, majd tovább folytatta útját északnak, Galilea felé. Márk, Péter apostol tolmácsa örökítette ránk azokat a határozott szavakat, amelyekkel Jézus a földijeinek hirdette az evangéliumot: "Az idő betelt, közel van az Isten országa! Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!" (Mk 1,5).