Az új év második hetét taposod rendületlenül, mert nincs megállás. Néha úgy érzed, időd sem volt átállni az évszám végi „egyről a kettőre”. Mész, mert menni muszáj, de a cél már rég elhalványult a szemeid előtt.

Karácsonyi fények, beigli és mézeskalács illata, hangulatos félhomály a gyertyák lobogó lángjával, és az ünnep érzése, ami valahogy mégsem az igazi. Próbálod, de nem sikerül visszaidézned gyermekkorod boldog érzését, amikor még mindenki ott volt a nagy asztal körül, amikor azon gondolkoztál, idén kié lehet a kicsiny mártástartó vacsoránál. Amikor gondok nem voltak, vagy legalábbis arra az időre minden megszűnt, és igazán egy családnak érezted a körülötted lévő embereket.

Keserédes érzés tölti be a szíveket. Nemsokára itt az ünnep, egy rövid szünet a mindennapok mókuskerekében, egy csepp tiszta lélegzetvétel, néhány különleges pillanat, gyertyafény és az örökzöld illata. Mellette pedig valami furcsa fájdalom ott legbelül. Bizonytalanság, kérdések és kételyek, veszteségek és soha vissza nem térő alkalmak emléke, búcsú és bűnbánat.

Már rég hazaértél abból az országból, ahol a bőrödön is Isten hatalmasságát és szentségét tapasztaltad. Már nincs gyertya, nincsenek füstölők, nincs az a perzselő napsütés, az ősi helyszínek illata, a semmihez sem hasonlítható érzés, csak a mindennapok kihívásai, az Isten-keresés, a „hit hitetlenül” is Benne.

Csak állsz, és meg sem tudsz szólalni a csodálattól. Csak állsz, és nézed némán, ahogy hullámokat vet a tenger, ahogy a víz egy rejtett erőtől nekivágódik a szikláknak, és cseppjeire bomlik szét. A levegő sós illata, a szikrázó napsütés, és a hatalmas szél magával ragad, és tudod, ezt az érzést soha el nem felejted.