Ki vagy, Uram? Teszed fel magadban unos-untalan a kérdést. Szíved mélyén rajzolódik egy kép amiről időközönként kiderül, hogy mégsem az igazi, mégsem hasonlít ahhoz, akiről szeretnéd mintázni. Tévhitek torzítják, mások gondolatai színezik az ellenkező irányba, és gyerekkori emlékek teszik végül felismerhetetlenné.

Van, hogy kimondhatatlanul nehéz, és úgy érzed, nincs tovább értelme. A hullámok összecsapnak a fejed felett, kérdések özöne áraszt el, és fuldokolsz a habok között. Nem érted, mi miért történik körülötted, és vádolod az Istent, hogy te ezt nem érdemelted. Hangod éles, és úgy érzed, igazad van. Vagy éppen csendesen sóhajtozol egy néma sarokban, és úgy érzed, nem számítasz már senkinek. Úgy érzed, nem vagy fontos neki, és ő is elfeledkezett rólad, mint annyi jóbarát.

Nem harcolok tovább, elfáradtam, és az eszemmel tudom, Uram, hogy neked van igazad. Csak most ezt nehéz elfogadni. Szeretnék békét, de most, talán csak a fegyverszünetet tudom őszintén felvállalni.

Cipeled a batyut rendületlenül évek óta. Húzza-nyomja a válladat, de te csak viszed tovább szótlan kínokkal arcodon. Nincs megállás, nem lehet, mert menni kell tovább egyedül a teherrel. Ám egyszer csak összecsuklik a térd, és a karok sehogy sem bírják újra fellendíteni a keserves súlyt. Erőlködsz, nekifeszülsz, és úgy érzed, csak egy kicsi kell, ami átlendít a holtponton. „Csak egy kicsit segíts, Uram!” - hangzik fel egy halk fohász a lelked mélyéből.

Itt nincs fék, csak duda és gáz. Itt nincs KRESZ, az erősebb győz, a többi pedig jobban teszi, ha alkalmazkodik ehhez. Utad egy hegyre visz fel, egy kisbuszban ülsz, a sofőr vakmerő sebességgel veszi be a kanyarokat, és csak szavának hangsúlyából sejted, hogy az általa kimondottakat egy az egyben kisípolná az arab tv.