Lábaidnál lágyan hullámzik Galilea tengere. Különösen csendes hely ez a többi zarándokállomáshoz képest. Egy egyszerű, belül szinte semmi díszítésű kápolna, egy kicsi park egy szoborral, a tópart, és három szív alakú kő, bennük egy-egy lábnyom. Mégis a kétezer évvel ezelőtti történet most benned válik valóra.

Gyertyaillat lengi be a tájat. A halvány félhomályban pislákoló mécsesek, koszorúk, és tipikus sírkerti virágok teszik kézzel foghatóvá az emlékezést. Hiányoznak. Október vége, november eleje az ő emléküknek szól, akik túl korán vagy túl későn; túl fiatalon vagy túl betegen, túl hirtelen vagy túl várhatóan, de számunkra mindig értetlenül mentek el miérteket hagyva maguk után.

Boldogság... Nem is tudod, mit gondolj róla, vagy mit érezz, ha egyáltalán érezned kell vele kapcsolatban. Olyan megfoghatatlan, olyan légies, olyan nem evilági. Amit mindenki keres égen-földön, és a halálos ágyán kevés embernek adatik meg, hogy elmondhassa: Megtaláltam!

Nézel ki az autóbusz ablakából, és nem látsz mást, csak kopár sziklákat, követ, homokot, kiszáradt vízmosásokat, valamikor létező patakok medrét, és a tűző Napot a Negev felett. Megérint a csönd, a nagy pusztaság. Itt nincs más, nincs semmi, de valahogy mégis sokkal közelebb érzed az Eget a Földhöz.

Egy fal, ami valamilyen formában megmaradt a régi világból. Egy fal, ami a nemzet és a hívők gyökerét és reményét jelenti. Egy fal, ami összeköt Istennel.